KIFÚJ

Boncolgatás előtt nagyvonalak. Sok szál fut össze, amikor a sport témáját kell elkezdeni fejtegetni. Térítés nem lesz, de azért megvizsgálnám, hogy aki nem sportol, az miért.

Létezik ugye az az álláspont, amit egyik barátom kiválóan fogalmaz meg és képvisel: a sportolás ellentmond az evolúciónak, innentől kezdve pedig teljességgel felesleges – az emberi test evolúciójának, gondolom és teszem hozzá én. Mert minek rohangálni és erőt kifejteni, ha nem muszáj? Az ősembertől az különböztet meg bennünket, hogy magasabb szinten gondolkodunk, és csupa olyan megoldást találunk, amely könnyebbé teszi mindennapi életünket, és megkímél a fáradságtól. Végül is tényleg nem vadászunk nap mint nap.

Gyönyörű vitaalap, de abba most ne menjünk bele, hogy jobb-e így nekünk. Szerintem nem, sőt.

Ugyanez a személy ugyanakkor őrülten rajong bizonyos sportokért – nézőként. Az, hogy kit mi szórakoztat, szintén szubjektív megítélés alá esik. A szurkolás pszichológiája egyébként is könnyedén leválasztható a sporthoz való alapvető hozzáállásról: nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy a sportesemények – kiváltképp a Fußball-mérkőzések – megtekintése közben az embereknek nem csak elenyésző hányadában fogalmazódik meg, mit is jelent valójában végighajtani egy meccset. Ez bizonyos részleteiben pont ugyanaz, mint autós, modelles, házfelújítós stb. műsorokat nézve álmodozni, kicsit irigykedni, és közben semmit sem tenni. A falkaszellemtől és a közösségi élmény átélésének megvitatásától ez alkalommal eltekintenék. Más az aspektus, a hőzöngők visszaülhetnek.

(Nem szoros-szervesen kapcsolódik ide, de muszáj tennem egy gyors kitérőt Steve Chandlertől. „ If you’re watching too much television and you know it, you might find it useful to ask this one question: which side of the glass do I wanna live on? When you’re watching television, you’re watching other people doing they love doing for a living. Those people are on the best side of the glass, because they’re having fun and you’re passively watching them have fun. They’re getting money and you’re paying. „)

Nem azt mondtam, hogy meccset nézni nem jó. Nagyon is jó! De a kettővel ezelőtti megközelítésből csak egy nagy cirkusz sok bohóccal, akiknek ideje lenne valami normális állás után nézni, aztán venni egy Playstation-t, mert focizni azon is lehet. Sőt, sugározhatnák a PS3-as vagy Xbox-os meccseket! Nem?

Nem. Mert azért szerencsére van egy olyan része is az embereknek, akik a valós sportteljesítményt látják, az őket szórakoztató meccs mögött a befektetett energiát és meghozott áldozatokat is. Na, nekik máris jobb!

Jöhet is hát a második csoport: azoké, akik simán csak nem szeretnek mozogni. Nincs mögötte filozófia. Egyszerűen csak lusták. Be is vallják, nekik ez rossz, ők ezt nem bírják. Fáj. Nehéz. Fárasztó. Minek. Faszság. Büszkén dobban a szívünk a Himnusznál, de attól még az ott egy hülye, úszna napi 18 kilométert a faszom. Elismerem, meg minden, de tuti nem százas. Ők azok, akik inkább nem esznek. Rosszabb esetben esznek is. Legrosszabb esetben csak esznek.

Alapvető attitűdjükkel megpróbálva átöblíteni magamat elkezdtem megfigyelni, miként reagálok azoktól a pillanatoktól kezdve, amikor edzés közben a dolgok kezdenek nehézzé, kellemetlenné és fájdalmassá válni. Jó-jó, lehet mondani, hogy én eleve nem vagyok normális, amiért olyan sportot választottam, ami maga a szenvedés – időnként a szó legszorosabb értelmében vett haláltusa, erről később –, de a freediving nem csupán a levegő visszatartásából áll. A fittség, állóképesség, izomerő, rugalmasság, robbanékonyság és lazaság nem olyan fogalmak, amiket felesleges öt percedben kibarkochbázol magadnak és már rendelkezel is velük. Ettől függetlenül szükség van rájuk, így meg kell őket szerezni. Sok-sok hosszú, olykor felettébb monoton pályán végigvergődni IDDQD nélkül. Fogy az armor, úgy érzed, esik a health, és minden levelen meg kell küzdeni a leggecibb főellenséggel: saját magunkkal. És ez benne a szép.

Mert higgyétek el, jó dolog ez. Olyan plusz a mindennapokban, aminek talajába nem enged gyökeret frusztráltság vagy stressz. Ha enged is, nehezen. És ez az a pont, ahol eszedbe jut az átkozott Nicholas Cage az Angyalok városából. Ha fáj, attól érzed igazán, hogy élsz. Ha sosem fáj semmi, akkor mihez képest értékeled a kellemeset?

Magad helyett mindig csak másokkal küzdesz? Ki vagy te, ha a másokkal való relációidból próbálsz visszakövetkeztetni saját magadra? Tényleg ez az önismeret legjobb módja? Szokták mondani, hogy aki nem verekedett, az nem is igazán férfi. Tessék, ott a Harcosok klubja (igen, ültem eleget az öveg ezen oldalán, és amikor értelmét látom, ülök most is). Én ezt kibővítve azt mondanám: ha pedig saját magaddal nem küzdöttél még, ha magad ellen nem győztél, akkor még élni sem éltél. Ettől vagyunk mi emberek. Ettől tudunk fejlődni. Nem adjuk fel fejben, nem adjuk fel testben, nem adjuk fel lélekben. Messzire kanyarodtam, csinálhatom az Y-t.

Most nem arról van szó, hogy miért jó a mazochistának (mert neki ami jó, az jó, ami meg rossz, az nagyon jó…). Nem a szenvedésről van szó. A célról van szó. Egyébként sem a cél a lényeg, ugye, hanem az odáig vezető út. Pontosan. Így a legjobb cél maga az út, és így a sportolást sem kell mérhető eredmények eléréséhez kötni. Sokszor önmagában győzelem, ha nekiáll az ember. Sőt, az a legnagyobb győzelem. Tévézés helyett egy órát.

A jó kurva anyámat, azt. Ha tudnám, milyen fárasztó napotok volt, egész nap ülni az irodában és blogokat olvasgatni, meg ilyenek. Menjek én a faszba. Te pedig inkább igyál valamit, aztán vár a kanapé.

Na, én mentem a faszba.

Akárhol legyen is, futva közelítem.

BESZÍV